Torma

A torma, melynek a nevét ez az útvonal viseli, egy gyógy- és fűszernövény de egyben kertészeti és zöldségnövény is. Illóolajtartalma gyökerének reszelésekor szabadul fel. Kalciumot, nátriumot, magnéziumot és C-vitamint tartalmaz. Eredetileg gyógynövényként termesztették, csak később vált ízesítővé. Fiatal levele salátába kitűnő. A gyökeréből készített szószt marhasültekhez, füstölt húsokhoz és halételekhez használják. A reszelt torma felhasználható még káposztasalátába, savanyúságok eltevésénél, mártások és majonéz ízesítésére. Mindennap ehetjük, étvágygerjesztő, gyomorjavító, elősegíti az emésztést és a vérkeringést is előnyösen befolyásolja. Csípős aromáját hetekig megőrzi. A növényt azonban nem csak étkezési célra, hanem a gyógyszeripar is hasznosítja alapanyagként, adalékanyagként. A hazánkban megtermelt áru 5%-a kerül értékesítésre belföldön, míg a többi része export. A "Bagaméri Torma” világszerte hungaricumnak számít döntően alakja és beltartalmi értékei miatt.

A torma termesztése munkaigényes, egyes gazdák 2-3000 órát is dolgoznak egy hektár területve vetítve! Az alkalmazott mélyművelés, az árasztásos öntözés, a függőleges helyzetű telepítés, a dugványok és az ültetvények gondos és többszöri kezelése, az áruk kikészítése, az alkalmazott és egyedi technológiai feltételek teljesítése mind-mind “ szuperintenzív technológiát” feltételeznek. A termőtájra jellemző tájjellegű változatok összessége “hajdúsági torma” néven eredetvédelmet kapott 2010-ben.

A tormaút, mely nyolc települést érint, egy jól bejárható körút. A szomszéd települések egymástól nem távolabb, mint 10-12 km-re fekszenek. A megye székhelyétől két helyen is lehet csatlakozni a torma körúthoz, két kisvárosnál: Vámospércsnél /20 km Debrecentől/ illetve Létavértesnél /27 km Debrecentől/.

A tormaút városai: Vámospércs, Bagamér, Álmosd, Kokad, Létavértes, Újléta, Monostorpályi és Nyírábrány.

Vámospércs

A település Hajdú-Bihar megye északkeleti részén, Debrecentől keleti irányban 20 km-re fekszik.

Vámospércs régóta lakott település, 1992-ben ünnepelték a helybeliek lakóhelyük 700 éves jubileumát. Már 1338 előtt vámszedő hely volt, az írott források "Vámosperch” néven emlegetik. 1605-ben Bocskai István a Vámospércsen lévő részbirtokát hajdúinak adományozta. Mintegy 108 család kapott így a településen telket. A település többször is mezővárosi kiváltsággal rendelkezett (1611-ben Báthory Gábor, 1613-ban Mátyás király, 1666-ban Lipót király adott kiváltságokat).

A hajdúk gyakran tartottak Vámospércsen Hajdúkerületi Közgyűléseket, sőt a település 1850-ben II. osztályú járásbíróság székhelye lett, s a 19. század 70-es éveiben elérte a vasút is. Az 1876-os közigazgatási rendezés intézkedett a Hajdúkerület megszűnéséről, illetve Hajdú vármegye megszervezéséről, amely során Vámospércset mezővárosi rangjából nagyközséggé minősítették vissza.

Az első világháború után bekövetkezett területi változások következtében az ország perifériájára került a település, mely hanyatlást indított el. A második világháború után sem javult a helyzet, a lakosság folyamatosan fogyott. A 1980-as évek végén azonban ismét elkezdődött egyfajta stabilizálódás, a település központi szerepe a Ligetalján megerősödött. Ennek következtében 2001-ben Vámospércs, mint utolsó hajdúváros, visszanyerte városi rangját.

A rendkívül gyenge talajadottságú Dél-Nyírségben a vámospércsi földművelők megtalálták azt az intenzív mezőgazdasági kultúrát, mely ezen a gyenge talajon is eredményes lehet, Magyarországon egyedülállóan - a torma-árutermelés. A kiépülő tormavertikum Vámospércs gazdasági boldogulásának továbbra is az egyik legbiztosabb alapja lehet.

Vámospércs Ligetaljai település révén erdős, pusztás, dimbes-dombos tájon fekszik, közigazgatási területén nagy kiterjedésű, vadakban gazdag erdőségek találhatók, ahol jelentős az apróvadak száma, de elsősorban az itt lévő őz- és őzbakállomány vonzó a vendég és a külföldi vadászok számára.

A lovas hagyományok és a nemzetközi hírnevet szerzett vámospércsi lovasok révén rendszeresen a településen kerül megrendezésre a Kelet-Magyarországi Évadnyitó Lovasverseny, amelyre az ország minden részéről érkeznek vendégek.

Bagamér

A község Hajdú-Bihar megye északkeleti részén található Debrecentől 34 km-re, közvetlenül a román határ közelében. A település közlekedés-földrajzi helyzete a trianoni határmegvonást követően vált periférikussá.

A 17. század elején a környék legnépesebb települései közé tartozott. 1611-ben Báthory Gábor erdélyi fejedelem 16 hajdú tisztnek és azok vitézeinek adományozta Bagamért földjeivel együtt. A letelepedett hajdúk szabadságlevelét a későbbiekben Bethlen Gábor és I. Rákóczi György is megújította.

A török-tatár pusztítások eredményeként azonban a 17. század végére majdnem teljesen elnéptelenedett a falu. Az 1692-ben készült összeírás már csak 12 családot talált a településen. A község lakossága a 18. század elejére szinte teljesen kicserélődött.

Az 1772. évi úrbéri összeírás idején 120 telkes gazda, valamint 50 zsellér élt az akkor még mezővárosként említett településen. 1848-ig a településen egymás mellett egy jobbágyközség - élén a főbíróval - és egy nemesi község működött , utóbbi a hadnagy vezetésével.

A települést az 1871. évi községi törvény alapján nagyközséggé minősítik. 1919. április közepén román uralom alá került, amely alól 1920 március 26-án szabadult fel.

1930-ban lélekszáma 3541 fő volt. 6 fő kivételével magyar anyanyelvű, túlnyomórészt református (2662 fő), foglalkozási ág szerint 2609 őstermelő, 458 iparos, 93 kereskedő, 35 közlekedési alkalmazott, 53 nyugdíjas és 27 házi cseléd élt.

A település 1952-ben elvesztette nagyközségi címét, melyet 1971-ben nyert vissza és a mai napig megőrizte.

Az éghajlat, a mikroklíma és a termőföld adottságai miatt csak Bagamérban és közvetlen 8-10 km-es körzetében a század eleje óta termesztik a tormát, amely a lakosság egyik legfontosabb megélhetési forrása. A településen torma hűtőház üzemel. Tormaország fővárosa Bagamér. Itt termelik európai viszonylatban a legtöbb és a legjobb minőségű tormát.

A község dombra épült, részben 15. századi erődszerű református templomának parókiáján Csokonai Vitéz Mihály is megfordult és valószínűleg itt írta az "Éva napra” című versét.

Az új tájház 2001-ben került átadásra. Ebben megtalálhatók a községben korábban élők ereklyéi, eszközei, amelyek képet adnak a múltról, az itt élők szokásairól, életmódjáról. Néprajzi, de településszerkezeti szempontból is kiemelhetőek település több utcájában fellelhető, eredeti állapotban megmaradt parasztporták (Árpád, Bocskai, Csokonai utcán).

Álmosd

A község Hajdú-Bihar megye keleti peremén, a román határon fekszik, Debrecentől 34, Létavértestől 9 kilométerre.

A település írott forrásokban 1261-ben tűnik fel. Az 1332-es tizedjegyzék már egyházas községként jelzi. A török pusztítást megelőzően a 23 jobbágytelekkel rendelkező település tulajdonosai között Dobó Istvánt is megtaláljuk. A település az ezt követő évtizedekben heves harcok színtere volt, de jelentőségét a Bocskai István hajdúi által a község határában megvívott győztes csata adja (1604. október 15.: Álmosd-Diószegi csata). Később Várad török kézre kerülésekor valószínűleg a település elpusztult. A lakatlan települést 1715-ben telepítik újra, ezt követően több család birtokolta a települést, köztük a Péchy, a Chermel, a Kölcsey és a Kazinczy család.

Chermel József végrendeletében 12000 pengőt és két házat adományozott a falunak kisdedóvó és koldusház működtetésére 1849-ben. A település másik híres családjának leszármazottja Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője, aki 1812 és 1815 között élt a községben.

A község közigazgatásilag évszázadokon keresztül Bihar vármegye Érmelléki járásához, 1876-tól kezdődően pedig a Székelyhídi járáshoz tartozott. Az első világháborút követő határmegvonások eredményeként a térség, de különösképpen a friss határra került települések – így Álmosd is – igen szerencsétlen térszerkezeti helyzetbe kerültek, a korábbi vonzásközponttól elzárt országhatár menti településsé váltak. A korábban kialakult gazdasági-társadalmi, kulturális kapcsolatai Bihar megye határon túlra került településeivel megszakadtak.

A tájjellegű ételek mellett meg kell említeni a település leglátogatottabb turisztikai célpontját, a 18. század végén épült klasszicista nemesi kúriát, az úgynevezett Kölcsey-házat ( ld. Híres személyek útja). Emellett jelentős látványosság a Rákóczi utcán található kovácsműhely ( ld. Mesterségek útja ), valamint a község határában emelkedő, az Álmosdi csata dicsőségét hirdető emlékmű. ( ld. Híres személyek útja ).

Kokad

A település Hajdú-Bihar megye keleti részén, a román határon helyezkedik el, Létavértesről 5 kilométerre északkeleti irányban

A település neve az írott forrásokban 1219-ben bukkant fel, ekkor még Rubin néven emlegetik, de a XIII. század végi leírások már mai nevét használják. A következő évszázad elején már egyházas községként említik a Gut-keled nemzetség birtokaként. 1336-tól kezdődően az ehhez a családhoz tartozó Báthory András, váradi püspök birtoka. A 15. századtól kezdődően több család kezén megfordul, rövid ideig még a Szilágyiak, illetve a Hunyadi nemzetség is birtokolja. A török hódítás idején lakossága jelentősen megfogyatkozik, az 1692-es összeírás nem említi a lakott települések között. A török elvonulta után görögkeleti oláh családokat telepítenek be a település urai. A betelepültek azonban hamar elmagyarosodtak és a korábbi vallásukhoz közelebb álló görög katolikus vallásra tértek át az 1770-es évek környékén.

A görög katolikus vallásnak ekkor már hagyományai voltak a községben, de 1780 körül református templom is épült a már meglévő görög katolikus mellé. A 19. században a település a Zichy és a Hadik család birtokába került.

Turisztikai vonzerőt jelent a községben a Kossuth utcán található, 1780 körül épült református templom, a Bocskai téren pedig a római katolikus templom, emellett a térség tájjellegű ételeit és helyi pálinkáját említhetjük. Tormatároló hűtőháza is érdelkődésre tarthat számot.

Létavértes

A tormás térség fejlett kisvárosa közúton több irányból könnyen megközelíthető.

Első írásos említése csak a 13. században fordul elő. A település az elmúlt századok során nagyon sokat szenvedett, több alkalommal csaknem teljesen elpusztult. Lakóinak azonban mindig volt ereje az újrakezdéshez.

Nagylétán is éltek hajdúk. A település hajdúkiváltság levele, ha létezett is, nem ismert. 1712 és 1871 között Biharország 17 mezővárosa között szerepelt.

A török hódoltság korában két- sokszor háromfelé is adózott, így lakossága nagyon sokat szenvedett a hivatalosan békeidőnek számító években is. Igazi viszontagságait 1660, Várad török kézre kerülése után élte meg: Az 1692-es összeírás már három éve néptelennek mondta Vértest - ekkor a szentjobbi uradalom része, s erdélyi kincstári birtok, de a 17. század végének anarchikus viszonyai (Erdély meggyengülése, törökellenes felszabadító háborúk) miatt válságos periódusa ez a településnek. A 17. század végén viszonylag hamar újratelepült. Az 1703-1711-es Rákóczi szabadságharcban a környék lakossága tevékenyen részt vett, a mezővárosként újjászerveződő település is. 1715-ben már 69 családdal írták. 1739-ben a kitörő pestisjárvány hatalmas pusztításokat végzett a település lakosságában, a kieső munkaerő pótlására a Partiumból görög keleti vallású román nemzetiségű jobbágyokat telepítettek ide. Fényes Elek 19. századi leírása szerint Nagyléta jelentős dinnye- és dohánytermesztő központ, mezőváros, híres szeszfőzdéje és villámhárítókkal felszerelt "nagyszerű” magtára van, míg Vértest magyar faluként írja le, birtokosai vármegyei köznemesek, a 19. század derekán a községben több salétromszérű is volt, ahol "ásták", illetve főzték a hadicélokat szolgáló salétromot, amit innen a debreceni salétromhivatalba szállítottak.

A 19. században uradalmi központ, neves jószágigazgatója Irinyi János (1787-1856), a híres Irinyi-fiúk apja. Nagylétán töltötte gyermekkorát a román művelődés egyik jelentős alakja Iosif Vulcan, aki Nagyváradon és Pesten munkálkodott, mint lapalapító. 1879 és 1882 között a településen élt Iustin Pappfy, román író, görög katolikus teológus, aki ugyancsak jelentős alakja a román nyelvű irodalomnak. A dualizmus korában létesült itt takarékpénztár, két olvasóegylet, három temetkezési egyesület, önkéntes tűzoltóság, több társadalmi egyesület.

Létavértes nagyközség 1970-ben Nagyléta és Vértes, korábban önálló községek egyesítésével jött létre. Nagyléta 1920 – 1955 között járási székhely. Városi rangját 1996. július 1-én kapta vissza.

A kulturális szervezetek igen nagy számban képviseltetik magukat a városban. 1992-ben alakult a Létavértesi Román Kulturális Egyesület, mely minden évben megrendezi az Irinyi- Vulcan Napot, közösen a romániai Székelyhíd testvértelepüléssel, illetve a nagyváradi Körös Múzeummal, Familia című lappal.

A Létavértesi Pávakör és citerazenekar országos hírnevet szerzett. 1990 után alakult meg a Hegyközség egyesület, számos sport- és szabadidős egyesület, melyek működését élénk lakossági részvétel jellemzi.

(további információért ld. még a Mesterségek útja, a Borút, a Tájházak, múzeumok útja, a Híres személyek útja c. részeket is)

Újléta

Az 1865-ben keletkezett község Debrecentől délkeletre található.

Eredetileg Nagylétához tartozó külterület volt, melyet balmazújvárosi származású, református vallású magyar telepesek népesítettek be. A megalakulás évében készült pecsétnyomón található címer szimbolikája utal a falu lakosságának megélhetési forrására. A címerkép: alsó harmadát pázsit foglalja el, melyen heraldikailag balra álló földműves található, jobb kezében földre támasztott ásót, baljában búzakalászt tart. A férfialaktól jobbra egy lefűrészelt ágú fatörzs helyezkedik el.

A község református egyháza 1873-ban jött létre, korábban e tekintetben is Nagylétához tartozott. A református templom 1892-ben épült. Közigazgatásilag 1890-re lett önálló nagyközség.

1913-ban mintegy 1000 hold, Nagylétától elcsatolt területtel gyarapodott a határa. 1930-ban 1320-an lakják, vallási felekezet szerint túlnyomórészt református. Foglalkozási ág szerint: 1168 fő őstermelő, 72 fő iparos, 14 fő kereskedő, 9 fő közlekedési alkalmazott, 27 fő közalkalmazott, 6 fő házicseléd és 4 fő nyugdíjas. Egy állami elemi és egy községi gazdasági továbbképző iskola működött ekkor a településen. Vasútállomása nem, de postaügynöksége és távbeszélő-állomása helyben volt.

A nagyközség önállósága az 1970-es közigazgatási átszervezés eredményeként 20 évre megszűnt. A Vámospércsi Nagyközségi Közös Tanács mint társközséget igazgatta a települést 1970-90 között. 1990-92 között közös jegyzőség alatt működött Vámospérccsel. Teljes önállóságát 1992. január 1-jén nyerte vissza önálló polgármesteri hivatal létrehozásával.

Az Újléta határában található védett “Ócsai kaszáló”, illetve az egyhajúvirág terméséről híres “Kiserdrő” kellemes kirándulóhelyet biztosít a településre látogatóknak.

( ld. még a Borút c. részt is.)

Monostorpályi

A 2140 lakosú község Hajdú-Bihar megye keleti részén, Debrecentől 21 km-re fekszik.

A pályi monostor 1222-ben bukkan fel az írott forrásokban, s minden bizonnyal az Ákos-nem alapította. Magára a falura utaló adatunk azonban már 1219-ből is van. Az 1234. évi kolostorjegyzék szerint maga a monostor a premontreieké volt. 1322-ben Debreceni Dósa birtoka. Monostorospályi névvel 1552-ben harminc telekkel írták össze. A község a jelek szerint a török hódoltság végén elnéptelenedett, s az 1692-es összeírás nem említi. 1713-ban már tizenhárom háztartással szerepel újra a jegyzékekben. A 18-19. században vármegyei köznemesi családok birtoka. A falu 1737-ben címeres pecsétnyomót készíttetett. 1848-49-ben a községből sokan álltak be a legendás 10. honvéd zászlóaljba. Monostorpályi 1950-ig Bihar megyéhez tartozott. Monostorpályi eredettörténete 1415-ig közös Hosszúpályi történetével, ekkor említik először Monostorpauly néven. A Rákóczi-szabadságharc emlékét őrzi a község északi részén húzódó "Rákóczi-árok".

A természeti látványosságok közül különösen a hat hektáros védett feketefenyves erdő érdemel említést. A 18-19. század fordulóján épült a parkkal körülvett alföldi udvarház, a Gorove-kúria. Ugyancsak műemlék jellegű a 18. századi református templom, a római katolikus imaház és harangláb és az egykori Paksy-kúria.

A község igazi nevezetessége az 1826-ban épült magtárépület-együttes. Eredetileg a Gorove-kúriához tartozott, maga a kúria azonban a második világháború után elpusztult. Épen maradt viszont a kétemeletes, négyszintes, ún. tubusmagtár, és egy földszintes, hagyományos magtár. (ld. még a Mesterségek útja c. fejezetet.)

Nyírábrány

A település Hajdú-Bihar megye legkeletibb része. A Román határ mellett szép természeti környezetben fekszik.

A kistelepülés melletti román határon közúti kishatárátkelő működik Érmihályfalva felé. Vasútállomása egyben határállomás is, vasúti és közúti összeköttetése van Szatmárnémeti, Nagykároly és Nagyvárad irányába.

A község neve a bibliai Ábrahám személynévből származik. Első írásos említése 1279-ből való, amikor IV. László - szomszédság és rokonság címén - a Gutkeled nembeli Báthoryaknak adta. A török hódoltság idején a falu elpusztult, s csak a 18. század végén települt újra szlovák, rutén és román telepesekkel. Ekkor földesuráról, az Eördögh famíliáról Ördögábrány néven emlegették, majd a magyar-szlovák lakosságúnak mondott község a Szentgyörgyábrány nevet vette fel. A falu 1901-ben egyesült a szomszédos Budaábránnyal, ekkortól Nyírábrány a neve. A korábban Szabolcs megyéhez tartozó település 1950-ben került Hajdú-Bihar megyéhez.

A település észak-nyugati határának egy része a Hajdúsági Tájvédelmi Körzethez tartozik, ahol kellemes kirándulást tehetnek a természet kedvelői.

Nyírábrányban érdemes felkeresni az 1827-ben épített klasszicista kastélyt. Tervezője, Povolny Ferenc egyéni módon alakította ki kör alaprajzú fogadóhelyiségét. Érdekes látnivaló az a favázas, sárfalú, tornác nélküli, szabadkéményes, szalmatetős ház is, mely a legszegényebb háztípus egyedülálló példája.

Info