Ecsedi Láp

Börvély község Szatmár megye északnyugati részén fekszik, Nagykárolytól 7 km-re.

Az 1898-ban lecsapolt Ecsedi-láp a Nyírség és Szatmári-síkság határán feküdt, a mai Nagyecsed közelében. Az Alföld legnagyobb összefüggő mocsárvilága volt. A kétharmad Balaton nagyságú lápot a bele torkolló Kraszna, valamint a Szamos árvizei táplálták. A láp területe nem volt teljesen sík, a vízből itt-ott kiálló lápi szigetek tették változatossá. A láp lecsapolása céljából 1894-ben társulatot hoztak létre gróf Károlyi Tibor vezetésével. Az elkészült tervek három fő irányelvet követtek:

• A lápot tápláló vizek levezetése a szabályozott Krasznával a Tiszába.
• A belvizek megfelelő csatornahálózattal való elvezetése a Szamosba, illetve a Krasznába
• A Kraszna jobb-, és a Szamos bal-partján árvízvédelmi töltések építése.

A láp lecsapolása után a táj képe gyorsan megváltozott, eltűnt a csodálatos vízi világ. A kemény munkával termővé tett szántóföldeken ma gabona, burgonya és kukorica terem, de a mélyebb részeken még ma is sás- és nádfoltok tarkállanak. Száraz időben a talajtűz ma is veszedelmet jelent. Így 1903-ban, legutóbb pedig 1987-ben gyulladt meg az ecsedi határban a kotus (lápi talaj).

Móricz Zsigmond így írta le visszaemlékezésében az 1905 nyarán az Ecsedi-lápon tett utazását:

"Gyalog indultam el Börvelyből Nagyecsedre: nagy dologidő volt, aratás, semmi fizetésért se lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna-parton haladtam előre. Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, amelyről hamar elfogytak a nagy terjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínű, tompa, fekete sötét volt a föld a szemhatárig. Mikor alkonyodott, és nyugaton leszállt a nap a derűs és élő emberlakta világ fölött: a keletre terülő lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta, s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot... Erősen alkonyodott, és még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat, s utolértem egy ökrös szekeret, amely lent a töltés alatt az országúton ment. Fölkérezkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam , beledűl a fekete mélységbe, bár az egy szinten volt az úttal, s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva , belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha, laza földbe, mint a tavi sárba, s rajtam különös borzongás vett erőt, féltem, fáztam, s éreztem a tó szagát.”

Info